A világ legnépszerűbb és eladhatóbb sportágának mestereiről kevesebb szó esik, mint a pályán gólokat szóró sztárokról, pedig sokszor nekik köszönhető egy forradalmian új elképzelés, vagy egy tehetség korszakos zsenivé nevelése. Sorozatunk záródarabjában egy olyan futballikonról mesélünk, aki mindent elért ebben a „szakmában”, amit csak lehet.
Nem minden profi labdarúgóból lesz hasonlóan jó edző, ha így volna, akkor a világon csak és kizárólag jobbnál-jobb trénerek lennének az együttesek mellett. A nagy számok törvénye miatt azonban időről-időre felbukkantak olyan nagyságok, akik a pályán és amellett is abszolút a csúcsra értek.
Cikkünk főszereplője 1945. szeptemberében látta meg a napvilágot német honban, és nem töltötte be a 9. életévét, amikor már pontosan tudta, hogy az ő végzete a futball labda lesz. Ehhez a döntéshez a végső lökést 1954. júliusa adta meg, amikor az NSZK 3-2-re legyőzte a jóval esélyesebb magyar Aranycsapatot a világbajnokság fináléjában. A kis Beckenbauer ezt nem láthatta, mert éppen szobafogságban volt, mivel a grundon a sokadik cipőjét rúgta szét foci közben és ezt az édesapja nem tolerálta. Ha nézni nem is nézhette, hallani mindenképp hallotta a történéseket, hiszen akkor mindenki vb lázban égett a szomszédságban.
Egészen fiatalon, 1959-ben került a Bayern Münchenhez, ahol 5 évet követően felkerült a nagy csapathoz. 1965-ben új mestert kaptak a bajorok, Csajkovszkit, aki sziklakemény vezetőedző hírében állt. A korábbi jugoszláv válogatott az első találkozáskor kiszúrta, hogy milyen csenevész testalkata van hősünknek. Nem is tétlenkedett, odadobott neki egy labdát és mondta, hogy ha akkora focista, mint aminek mondják, akkor tessék, cselezze le, menjen át rajta. Beckenbauer következő emléke, hogy a földön van és körülötte szépen táncolnak a csillagok, ezért hamar belátta, hogy valóban meg kellene erősödnie. A 181 cm-es, 66 kg-os titánt külön súlyzós edzésekkel keményítették és az étrendjére is figyeltek, hogy megfelelően izmosodjon, ami abban az időben egészen extrém dolognak számított.
A következő esztendőkben mind a klubcsapatban, mind a nemzeti tizenegyben brillírozott a 24 éves korára már csak a „Császárnak” becézett labdarúgó. Röviden és tömören nyert kupát, bajnokságot, a válogatottal pedig világbajnoki arany-, ezüst- és bronzérmet, emellett Európa-bajnokságot is. Egyéni képességeit is díjazták, felsorolni is nehéz lenne mennyi serleget zsebelt be az NSZK csillaga.
A kétszeres Aranylabdás zseni (egyébként az első védőjátékos a díjazottak sorában) technikai tudása mellett azt a vezetői, diplomáciai képességét emelték ki a társak, amellyel a pályán, az öltözőben, vagy éppen a tárgyalóasztalnál messze kiemelkedett a többiek közül. Az angol válogatott egyik korábbi oszlopa, Kevin Keegan mondta róla, hogy „Ő egy úriember, egy tökéletes angol gentleman. Sajnos azonban nem angol”. Az űrlap teteje
1983-ban vonult vissza aktív karrierjétől, és a fentiek ellenére is sokakat meglepett, hogy releváns menedzseri tapasztalat nélkül, 1984-től már ő ülhetett a „Nationalelf” kispadján. Itt is megvillantotta nagyságát, 1986-ban vb-döntőig vezette fiait, ahol még alulmaradt a Diego Maradonával felálló argentinok ellen, de 4 évvel később sikeresen visszavágott a dél-amerikaiaknak és csapatával elhódította a világbajnoki címet. Ezzel a tettével ő lett az első a kontinensről, aki játékosként és mesterként is magasba emelhette ezt a trófeát.
Szeretett Münchenje is számíthatott rá, ha kellett, 1994-ben bajnoki címig vezette a bajorokat, két évvel később pedig megnyerte velük az UEFA-kupát, ahol a francia Bordeaux-t 5-1-el ütötték ki.
A napjainkban a 74. életévét taposó legenda megmutatta, hogy megfelelő akaraterővel, tudással és vezetői képességekkel nincs lehetetlen és bármit el lehet érni akár a pályán vagy éppen mellette. Legendás edzők sorozatunk ezzel a végéhez ért, e cikkünk után pedig nem is köszönhetnénk el stílusosabban, mint azzal, hogy: Auf Wiedersehen!
Fotó: millenniumpost.in, twitter.com
